|
Rejtelmes ében, magányos égbolt felé, haldokló céltalan gondolatokat magával sodor
Jéghideg szellő szárnyán érkező évszak, sóhajt fehérré fagyasztó tél eljöveteléről mesél
Ez a hang, amely levelemben feléd suhan
A fehér jeges hóval együtt lábaid elé hullik
Szívtelen szavakkal csak téged kínozlak én, azon tűnődtem, eddig, mennyi fájdalmat okoztam neked
És most a fájdalomnak mélyébe rejted el, ott őrzöd arcomat, melyet senki nem ismer csak te, ugye?
Kínjaid tömege alatt képtelen vagy észrevenni:
Egyedül a sötétség mélyén, a bánat gyötör téged
Hófehérbe borult télben találkoztam veled, úgy szenvedtél, mikor megosztottuk egymás fájdalmait
Légy mindig mellettem, a váltakozó évszak íme, újra eljött, de mégsem változott meg semmi sem
Sivár kietlen szoba, elkápráztató látvány, amint te a levegőbe párologsz
Ezért, hogy ne tűnj el teljesen előlem
Kezed, lábad, tested, nyakad, ujjaid piros fonállal magamhoz kötöm
Újra és újra, míg nem bírsz mozdulni többé
Az érzés, hogy te itt vagy annyira fáj nekem
Most látom először ezt a darabokra tört mosolyod
Ujjam arcodhoz ér, de te remegve reszketsz
Tiszta fehér hóban, úgy tűnt végleg elvesztelek, nézlek, ahogy törékenyen karjaimban fekszel
Ne sírj! Hiszen már nem vagy egyedül. Gyere álmodjunk együtt
Bánatos éjszakán fehéren hulló hópihék, belehalnak mikor a várt évszakot üdvözlik
Ha ez a föld végleg elpusztulni látszik, kezemben a kezeddel együtt fogunk sétálni…
|
