|
Lassan múltba vesző, halovány szépségedet
Magamhoz ölelem, ebben a töretlen csendben
A hold rejtett lakhelyét keresve
Amit ott találtunk az, a végzet fájdalma
A lopakodó jelenlét félelem utolért minket,
Sarokba szorított, megérintettek a bánat ajkai
Vég felé szárnyaló napsugarak fényében
Nem látom a holnapot, túlságosan elvakít
Ha elfordulok, szemeimmel csak téged látlak, a múlton keresztül
Nem voltál más csak egy ártatlan lány
Amikor végre felébredsz, a karjaim közt
Szemeidben a szomorúság oly nagyon szomorú
Úgy vágyom rád, szinte őrjítő
Sose hagyj el engem, maradj velem örökkőn-örökké
A tengernyi bűn teljesen elborít engemet
Továbbra is csak elhagyott utcákon bolyongok
Ilyen nagy szerelmet senki más nem érzett
Talán jobb is ezért, ha még az istenek sem látják
Tükörbéli képmásod elborult mosolyával
Elvágta a szertefoszlani látszó álomnak fonalát
Az öröklétbe süllyedek ezzel az imával
Nincs rá semmi válasz, a víztükör csak megremeg
Senki sem mentett meg téged, darabokra törtél
Vigasztaláskép csak megöltek azon a napon
Vég felé szárnyaló napsugarak fényében
Nem látom a holnapot, túlságosan elvakít
Ha elfordulok, szemeimmel csak téged látlak, a múlton keresztül
Nem voltál más csak egy ártatlan lány
|