The new year party was good, I felt really good, danced and drunk some
as well. But there was really many people there, sometimes that was
frustrating.
Well I'm gonna tell you why I felt really down lately. It might be so
unemotional to tell something like this on the internet, but I can't
tell it face to face, not even to my friends cause I always feel like
crying...
---
Először is még leírni sem könnyű, mert ha elmondom, vagy leírom,
olyan végleges. Úgysem tudok mit tenni, és akkor se tudtam, de olyan
borzasztó ilyen tehetetlennek lenni...
A nagypapám kórházba ment még novemberben, és nagyon rosszul volt,
ezt pár barátomnak mondtam is. Annyira ideges voltam, mert az orvosok
nem csináltak semmit. Először a háziorvos nem küldte el röntgenre, mikor
elesett és fájlalta a derekát, egy hét pokoli fájdalom után kihívtuk a
mentőket, mert már levegőt sem kapott a papám. Ott kiderült, hogy igenis
eltört a medencecsontja, és az orvosok nem vették észre... A korházban
meg úgy álltak hozzá, hogy mi erről nem tehetünk. Fuldoklott a nagyapám,
és ahelyett, hogy segítettek volna a nővérek odakötözték a kórházi
ágyhoz, mert szólni akart, hogy adjanak neki fájdalomcsillapítót, de
mivel fuldoklott nem értette a nővér. és ahelyett, hogy segített volna,
odakötözték, hogy ne mászkáljon, és nem adtak neki fájdalomcsillapítót,
mert ELFOGYOTT, mondta a kedves nővérke, aki remélem további életében
még ezt visszakapja.
A nagypapám volt a világ utolsó becsületes embere, aki mindig csak
segíteni akart, és ezért a testvérei ki is használták, és néha úgy érzem
én is nagyon önző voltam vele. Most is csak az jár a fejemben, hogy
megígérte, hogy ha felnövök elvisz és megnézzük a Hattyúk tavát, mert én
azt nagyon szerettem gyerek koromban hallgatni. És csak az jár a
fejemben, hogy itt hagyott engem. Aztán eszembe jut, hogy én meg
cserbenhagytam, nem tudtam neki segíteni... hogy rég fel kellett volna
mutatnom neki valamit, hogy miket értem el az életben, hogy büszke
legyen rám, és hogy nem látja már a dédunokáit... azt hittem örökre itt
marad, és ott lesz velem, majd, ha ez összejön valamikor a jövőben.
Először beletemetkeztem a TDK írásába és nem gondolkoztam ezen, aztán a
nyelvvizsgába, de azokra sem tudtam odafigyelni, mert mindig
leblokkoltam, este meg csak tanulás mellett tudtam elaludni, mert
magamtól nem ment, csak ha teljesen fáradt voltam. Igyekeztem többet
találkozni a barátaimmal, mert akkor jobban éreztem magam, mert akkor
rájuk figyeltem, és jó volt hallani, hogy ők magukról mesélnek, hogy mi
történt velük. Én viszont nem mertem elmondani nekik velem mi történt,
mert kifakadtam volna, és elrontottam volna a jókedvüket, és nekem arra
volt szükségem, hogy lássam jól érzik magukat, hogy nekem is jó
kedvem legyen. De este, mikor mindenki hazament és ott meg elaludtak az
emberek, megint szar volt, mert ott maradtam egyedül a gondolataimmal.
Aztán meg sokkal indulatosabb voltam, mint általában. Sokszor
kiakadtam olyan kis problémákon, amin nem kellett volna... szerintem meg
is haragudtak rám a többiek. De Nishi-nél jó volt az buli, amin majdnem
mind ott voltunk és kicsit be is csíptünk, meg a két ünnep között az
ajándékozás is az volt. Rájöttem, mennyire szeretnek engem a barátaim,
és én ezt hajlamos vagyok elfelejteni, félek, hogy őket is elvesztem. XD
Nem tudom ezen most miért vigyorgok... A szilveszteri party is tetszett.
Bár nem volt semmi extra, sok volt az ismeretlen ember, de velük nem
foglalkoztam, csak a barátokkal akikkel odamentünk, és akikkel ott
találkoztam. Végre kitáncoltam magam, és kellemesen elbódított a pezsgő
és a bor. De kell megint egy ilyen beszélgetős buli is. Miisha azt
mondta, rendez szülinapi partit, nála meg, mindig jó a hangulat. Valami
szép ajándékot kéne vinnem, de még nincs jó ötletem.
